Jó a füle, mit mondjak, az én fiam. Ezt tudtam válaszolni minap a gondozónőnek zavaromban, mert ilyenkor ő van vele kettesben. Már akkor csak az ügyelet van, mikorra én beesek érte. Miután átvillamosoztam, buszoztam ezt a gyönyörűséges várost, egyedül vár rám. Azt mondta kedves mosollyal nekem, hogy amikor anya kocsija megáll az óvoda előtt, akkor a fiam már ugrik is nagy örömmel, ott vár az ajtónál. Kérdezem tőle, hogy ebben a délutáni időszakban minden kocsinál csinálja ezt, azt válaszolja nekem, hogy bizony nem, kizárólag anya kocsijánál.

A falon keresztül is meghallja. Kicsi, öreg twingo, na de nem egy repedt fazék, alig hallatszik. Szenzuálisan érzékeny a fiam, ez biztos, sokszor befogja a fülét. Elméleti konzultációk alapján, végül is arra jutottunk, hogy ez azért még nem hiperérzékenység. Mert hol zavarják a zajok, hol meg nem. Sőt, mint kényszeres viselkedési szokást, éppen csökkenteni próbálom, nem kell a fület befogni. A zajvédőt nem szereti, leveszi a fejéről. Mostan pedig arra jutottam épp, hogy valószínűleg kitűnően kontrollálja. Fülsiketítő ingerdömpingben él, zajáradatban lavírozik a mindennapjaiban, hogy megragadja azokat az ingereket, ami neki kell.

Egy igazi hős és még mosolyog is hozzá. Ha pedig meghallja a kocsit, boldogan vár.

Nem is hős. Szuperhős.